Berlogea Ileana a Fehér megyei Jidveiu-ban született. 1949-ben érettségizett a kolozsvári 2-es számú líceumban. A kortárs történelemnek abban a jelentőségteljes évében a kolozsvári egyetem jogi karának diákja, de keresései végül a bukaresti Színmüvészeti Egyetem színészeti karához vezetik, ahol 1954-ben államvizsgázik Răchiţeanu Irina osztályában. Mivel Heliade példáját követve 1955 szeptember elsejétől a frissen elvégzett intézmény tanára lesz, a továbbiakban a színház iránti szenvedély folyamatos csiszolásának szenteli magát, elméleti munkásságában és a pedagógiai gyakorlatban egyaránt. A nagy orosz színházat elemzi, ez doktorátusi dolgozatának témája is, majd a román és az egyetemes színház jelenségeinek szintézise foglalkoztatja.

Valóságos megdicsőülés egy színháztörténész és színikritikus számára az a helyzet, amelyben kénytelen feladni diszkrét, maró objektivitását és a védekezés lehetősége nélkül áll a szakma dicséreteinek kereszttüzében. Érdemei elismeréseként ilyen helyzetben találja magát a mai napon dr. Berlogea Ileana egyetemi tanár, a kortárs nemzedékek színháztudatának egyik jelentős alakítója. [...] Egyetemi előadásai, a hazai és külföldi kiadványokban megjelenő cikkei és tudományos dolgoztatai eredményeként Berlogea Ileana aláírása hamarosan a színházi minőség védjegyévé és szavatolójává válik. Gondolunk itt a bukaresti I.L. Caragiale Színház- és Filmmüvészeti Eygetemen tartott érdekfeszítő színháztörténeti előadásokra, de több külföldi szereplésére is Velence, New York, Iowa, Boomington vagy Carbondale egyetemi katedráin. A hazai sajtó - legyen az a Secolul XX (Huszadik Század) címü neves folyóirat vagy a hagyományos színházi lapok bármelyike - megtiszteltetésnek tekinti Berlogea Ileana cikkeinek és tanulmányainak közlését. Irásai szélesebb körben is ismertté válnak az Egyesült Allamok, Japán, Ausztria, Görögország, Jugoszlávia, Franciaország és Olaszország neves szaklapjaiban. Tudományos előadásai pedig valóságos állandóit képezik számos olyan nemzetközi kongresszusnak és tudományos ülésszaknak, mint például a berlini Brecht Napok, vagy a páduai Ruzante Napok. Tevékenységét ezenkívül olaszországi, ausztriai, németországi és Egyesült Allamok-beli továbbképzések és tanulmányutak egészítik ki. Megtiszteltés számunkra az is, hogy a tanított tárgyak könyvészeti anyagában feltüntethetjük Berlogea Ileana nevét, akár egyéni, akár fontos alapmunkák társszerkesztőjeként. Ezen kötetek sokaságából emeljük ki most csupán a színháztörténeti tárgyúakat, bizonyos kultúrkorszakok monográfiáit, vagy a román színházi élet "szent szörnyeinek" életrajzait. Ebben az esetben is meg kell említenünk a nemzetköziség tényezőjét, hiszen a román színház külföldi megismertetéséhez Berlogea Ileana egyetemi tanár is hozzájárult olyan kiadványok munkatársaként, mint a Heinz Kiderman szerkesztette Theatergeschichte Europas X. Kötete (Bécs, 1974), az Anton Hiersemann gondozásában Stuttgártban megjelent színházi körkép X-XVII. Kötetei, vagy a Colby H. Cullman és William Young féle Theatre Companies of the World (New York, 1984). Ebben a színházteremként is müködő egyetemi aulában ma egy dísztoktori címmel egészül ki dr. Berlogea Ileana egyetemi tanár hazai és külföldi kitüntetéseinek és díjainak sora. A román színikritika valódi Nagyasszonyaként Berlogea Ileana a román színház olyan nagyasszonyaihoz mérhető, mint amilyen egykori tanára, Răchiţeanu Irina is volt. A további gyümölcsöző együttmüködés reményében a marosvásárhelyi Színmüvészeti Egyetem Szenátusa különleges megtiszteltetésnek tekinti, hogy dr. Berlogea Ileana egyetemi tanárnak a Doctor Honoris Causa címet adományozhatja. DOLJAN Constantin , egyetemi docens

Babarczy László 1941. szeptember 3-án született Budapesten. 1961-ben került be a budapesti Színház- és Filmmüvészeti Főiskola színházrendező szakára. Élete negyven éve elválaszthatatlanul egybeforrt ezzel az intézménnyel, ahol 1966-ban kitüntetéssel oklevelet szerzett, s ahol - rövid pécsi kitérő után - 1969-től folyamatosan tanít tanársegédi, adjunktusi, docensi, majd 1990-től egyetemi tanári minőségben. Közben 1969-től 1973-ig tagja a Nemzeti Színháznk. 1973-ban a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződik, rendezői minőségben, majd 1974-1981-ig főrendezője, 1978-tól mind a mai napig igazgatója e társulatnak, amely a közelmúlt évtizedeiben elsősorban az ő irányítói munkájának köszönhetően a magyar színházmüvészet egyik legfontosabb tényezőjévé emelkedett.

Az elmúlt félévszázad színháztörténete nem bővelkedik intézményteremtő egyéniségekben. A mögöttünk álló nehéz évtizedekben színházat alapítani, annak távlatokat elgondolni, társulatát és müvészi arculatát meghatározni, e célokat kitartással követni, megvalósításukban nemzetközi rangú eredményeket elérni csak keveseknek sikerülhet-sikerülhetett Európának e szegletében. Babarczy Lászlónak mindez megadatott. Jórészt nevéhez kapcsolódik az utóbbi negyedszázad talán legjelentősebb magyar színházi mühelyének, a kaposvári színháznak a megszületése és európai rangra emelt müvészi tevékenysége. Rendezőként és társulatvezetőként végzett önfeláldozó munkája révén jelentős helyet vívott ki a színházmüvészek sorában. De ő mindezen egész embert próbáló herkulesi munkák mellett filmstúdiót is irányított, és évtizedek óta tanít a budapesti egyetemen, majd rektori és rektorhelyettesi megbízatásai révén meghatározó módon vett részt Európa egyik legrangosabb, patinás múltú iskolája arculatának kialakításában. [...] Intézményünk az elmúlt évtizedben került közelebbi kapcsolatba az 1991-1994 közt rektori, azóta rektorhelyettesi munkakörben a budapesti egyetem arculatának alakulását erőteljesen meghatározó Babarczy László személyével. Az a tény, hogy a 90-esévekben a budapesti és a marosvásárhelyi színi iskolák közt gyors és hatékony módon fejlődtek a szakmai és emberi kapcsolatok, jelentős mértékben köszönhető Babarczy László intézményvezetői programjának, melyben kiemelten fontos szerepet szánt a határokon túli magyar színészképzés támogatásának. Az előterjesztett vezetői pályázatok célkitüzéseinek valóraváltása nem maradt el, s ennek következtében Babarczy Lászlóra hárult Budapesten a feladat, hogy e külkapcsolatokat irányítsa, ápolja, fejlessze akár rektorként, akár rektorhelyettesként biztosítva e koncepció folyamatos megvalósítását. Ennek keretében vált lehetővé több közös kezdeményezés a két intézmény kapcsolatában: fesztiválok, mühelytalálkozók, vendégtanári programok, diákcsoportok cserelátosgatásai, a filmszínészeti oktatásban történt együttmüködések, közös oktatói program alapján indított rendező és doktori képzés e kapcsolatredszer fő területei, melyek létrejöttében Babarczy László elgondolásai a mi elképzeléseinkkel is találkozva testet öltenek. Jelentős müvészi, tanári, intézményvezetői életpálya áll előttünk Babarczy László személye által képviselve. 1977-ben Jászai Mari-díj, 1984-ben Érdemes Müvészi kitüntetés, 1990-ben Kiváló Müvészi cím, 1998-ban Kossuth-díj jelentik e kivételes pálya elismerését a magyar állam részéről. E magas rangú értékelések sorához kíván hozzájárulni egyetemünk Szenátusa a Doctor Honoris Causa cím kitüntető adományozásával, s reméljük, hogy ennek révén még közelebb kerülünk közös jövőnkre vonatkozó szándékaink megvalósításához. KOVÁCS Levente, egyetemi docens

Ion Toboşaru Konstancán született 1930. november 1-én. A Bukaresti Egyetem bölcsészkarán, a román nyelv és irodalom szakon szerzett oklevelet 1954-ben. Azonnali beilleszkedése a felsőoktatásba - a színpad világának visszautasíthatatlan hívásától hajtva - sorsává tette a színházi kultúra esztétikai vetületeinek vizsgálatát. A Bukaresti Egyetemen dékán, majd prorektor, egyben tanszékvezető professzora az egyetem esztétika katedrájának, s az 1968-1989 közötti időszakban itt írt esztétikai témájú bölcsészdoktori értekezések szakmai irányítója, vezetője. 1990-től immár a bukaresti I.L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmmüvészeti Egyetem tanáraként esztétikai és színháztudományi tárgyú doktori disszertációk témavezető professzora. 1992-től tagja az oktatási minisztérium mellett müködő, egyetemi címeket és okleveleket igazoló országos felsőoktatási tanácsnak.

Egy költői képet parafrazálva azt mondhatnám: "a kultúra szomjában köt minket össze" dr. Ion Toboşaru egyetemi professzor proteuszi személyisége, az a minden bölcsész számára példaértékü, sorssá vált törekvés, hogy esztétikai kategóriákban tárgyiasítsa a színpad megfoghatatlan látványvilágát. A "felmagasztalási tornagyakorlat" esetünkben azért léphet túl a szokványos laudációk udvari etikettjén, mert - Nichita Stănescu soraira visszautalva - az apolloni kritikai szellem és a dionüszoszi líraiság tökéletes egysége rajzolja ki e bölcsészorvos körvonalait. [...] A pedagógiai karrier mellett, azzal a szoros összefonódásban alakuló tudós pálya ívét a szaksajtóban és a Román Akadémi kiadványaiban megjelentetett tanulmányai, illetve azok a nemzetközi tudományos találkozók (köz)vetítik (f)elénk, amelyeknek a professzor úr - három kontinens 12 országába - résztvevője és előadója volt. Egy ilyen bámulatos alkotói tevékenység szükségszerüen tagolódott a színháztudományi-esztétikai szakirodalom legjavához tartozó életmü opusába. Ekként adatik meg számunkra az öröm, hogy könyvtári keresgéléseink során, az utalások labirintusában minduntalan Ion Toboşaru professzor esztétikai írásaira bukkanunk. Ezeknél nem kevésbé értékesek a román szín- és filmmüvészet jelenségeit és nagy alakjait értelmező/bemutató munkák és müvek, amelyekben a szerzői/szerkesztői közösség tagjaként vállalt meghatározó szerepet. Mivel e mindentudó enciklopédizmus már az intellektuális teljesítmény léptéke okán is lenyügöző, Ion Toboşaru professzor laudációja csak azáltal lehet igazán hiteles, ha sikerül e hatalmas életmü Ianus-arcú alkotójának másik arcát is felvillantania. Ezideig huszonkét kötetet számláló lírai termése révén Ion Toboşaru olyan parnasszista nosztalgiát lop vissza modern korunkba, amely a klasszicista szellem fegyelmén átszürt líriság és a kritikusi életmü, amelyben a müvészi érzékenység az analízis és a szintézis részévé válik - koszorúnk várományosa ezek alapján lett a kortárs román szellemiség sorsbeteljesítő kitünőségeinek egyike. Az intellektuális teljesítménynek ezen a fokán nyilván egymást érik a rangos kitüntetések - közülük a legutóbbit, a Román Kultúra Nívódíját a Müvelődési Minisztérium és az Országos Filmmüvészeti Központ közösen adományozta a kitüntetettnek. Az általános elismerések e kórusában számunkra megtiszteltetést jelent a Marosvásárhelyi Színmüvészeti Egyetem Doctor Honoris Causa címét és az ezzel járó díszoklevelet átnyújtani Ion Toboşaru professzor úrnak, további hosszas együttmüködésünkben reménykedve. Dr. STAMATOIU Cristian , egyetemi docens

1944. május 26-án született Jászberényben, 1963-ban vették föl a budapesti Színház- és Filmmüvészeti Főiskola rendezői szakára, ahol 1968-ban szerez rendezői diplomát. Ezután Szolnokra kerül főrendezőnek, majd 1972-ben, 28 évesen a színház igazgatója lesz. Jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a szolnoki színház az átlagos vidéki szintről fővárosi rangra emelkedő kiváló színház legyen. Igazgatósága alatt jelentős színésszemélyiségek bontakoznak ki és felejthetetlen előadások születnek. 1972-től színészmesterséget, majd rendezést tanít a budapesti főiskolán. Az általa irányított rendezőosztályok végzősei jelentős mértékeben járulnak hozzá napjainkban a rendezőmüvészet megújulásához. 1978-ban a Nemzeti Színházban főrendezői megbízást kap. 1982-ben igazgatói minőségben vesz részt mindmáig legjelentősebb színházi kezdeményezések egyikeként számon tarott Katona József Színház létrehozásában. A Katona József Színházban végzett munkája mellett tovább tanított és 1991-ben egyetemi tanár lett, majd 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Müvészeti Akadémia rendes tagjává választották.

Minden iskolának a rangját a követendő mesterek jelenléte adja. A mester irányt szab, tanít, bölcs tanításaival éppúgy jelen van tanítványai életében, mint csendes, de átható odafigyelésével, az emlékezetbe vésődő értékelési és szemléleti kritériumok lenyomatával, és képes hosszú évekig jelenlét nélkül, de távolról is élőnek ható jelenléttel résztvenni a tanítvány életében, aki még sokáig a mester várható ítéletének szellemét idézve, vagy az ellen lázadozva dolgozik akaratlanul, de mindezt megkerülhetetlen módon. Az ilyen mester igen ritka, de Székely Gábor személyében ilyen mester áll előttünk.[...] 1993-ban a profilt és nevet is váltó Arany János Színház igazgatója lett. Az intézmény Új Színház néven válik a magyar főváros egyik fontos színházi mühelyévé, ahol jelentős színészek mellett az új rendezőnemzedék tagjai Székely Gábor oldalán kezdhetik pályafutásukat. A kivételes előadásokat felvonultató rendező müvészetére külföldön is felfigyelnek, meghívták Prágába, Újvidékre, Helsinkibe, Stuttgartba rendezni. Otthoni munkáit nagysikerü külföldi vendégjátékok révén ismerhette meg az európai közönség Bukarestben, Bécsben, Prágában, Zürichben, Moszkvában és Párizsban. 1999-ben a budapesti Színház- és Filmmüvészeti Egyetemen doktori fokozatotot (DLA - Doctor of Liberal Arts) nyert a színházrendezés professzoraként. 2001. augusztus 1-től a budapesti intézetben az új évezred első rektora lett. Kiemelkedő müvészi pályáját az évek során odaítélt jelentős díjak minősítik: 1974-ben Jászai Mari-díj, 1978-ban Érdemes Müvészi-díj, 1986-ban Kiváló Müvészi-díj, 1988-ban Kossuth-díj. Székely Gábor vendégtanárként járt intézetünkben, és jelentősen hozzájárult az 1990 után újraindított magyar nyelvü rendezőképzés minőségi szinten történő fejlesztéséhez. A müvészi és tanári erényeket magas fokon ötvöző mester életpályáját szándékozik megtisztelni egyetemünk Szenátusa a Székely Gábornak adományozott Doctor Honoris Causa címmel, abban a reményben, hogy mind rektori, mind tanári tevékenységeinek körében a jövőben is helyet kap elképzeléseiben az egyetemeink közötti további együttmüködés. dr. BÉRES András, egyetemi professzor

Valeriu Moisescu 1932-ben született Câmpinán. A bukaresti I.L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmmüvészeti Egyetemen végzi tanulmányait, évfolyamtársai Lucian Pintilie, Radu Penciulescu, Mihai Dimu és Sanda Manu. Pályafutásának két fontos mozzanata következett ezután. A Ploieşti-i Nemzeti Színház főrendezőjeként (1961-1964) találkozik Toma Caragiuval, a nagyszerü színésszel, majd Liviu Ciulei, a L.S. Bulandra Színház igazgatója alkalmazza rendezőként a nagynevü intézménynél. Valeriu Moisescu szakmai fejlődésének harmadik és talán legfontosabb, meghatározó eseménye elindulása a tanári pályán. Egyetemi tanári müködését 1971-ben kezdi a bukaresti I.L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmmüvészeti Egyetem óraadó tanáraként. 1990-ben versenyvizsgával alkalmazzák, 1991 és 2000 között ugyanitt a rendező és díszlettervező tanszék vezetője. Hét évfolyam fiatal rendezőit tanította és indította el a pályán. Sokan közülük nagy sikereket értek el hírneves hazai és külföldi színpadokon.

Akárcsak a politikában, a kultúrában és a müvészetben is léteznek látványos egyéniségek, akik, többé-kevésbé megérdemelten, híressé válnak egy két évad erejéig, vagy esetleg hosszabb időre is és a média érdeklődésének középpontjába kerülnek. Ugyanakkor léteznek olyanok is, akik visszafogottabbak, kevésbé látványosak, de akik kitartóan építkeznek, mintha egész életük egy nagy müvészeti vállalkozás és egyben átfogó müvészi megközelítés lenne. Bár eddig még nem találkoztam személyesen Valeriu Moisescu úrral, úgy érzem, mindig is úgy éreztem, hogy ő a második kategóriához tartozik. Nem kevésbé elhivatott, mint az első, de mégis nyilvánvaló, vagy esetleg "rejtett" okok miatt nem pazarolja energiáit, gyakorlatilag semmit sem tesz azért, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. A második kategóriához tartozó egyéniségek számára sokkal fontosabb a müvészeti vállalkozásokban való elmélyülés, mint a jó pozíciók elérésével kecsegtető, sohasem ártatlan, sőt, néha nagyon is durva "társadalmi játékokban" való részvétel. [...] Valeriu Moisescu számos előadás díszletét jegyezte, három egyéni kiállítása volt festményeiből és grafikáiból, több világirodalmi alapmü fordítását és dramatizálását készítette el, szakmai publicisztikai tevékenysége is jelentős. De természetesen, életútja során nagy szerelme a színházi rendezés maradt, melyet határozottan, minden kezdeti tétovázás nélkül, hittel és tehetséggel müvelt. Az évek során Bukarestben és vidéken rendezett előadások listája igazán figyelemre méltó: Moliére, Caragiale, Ionesco, Edmond Rostand, Carlo Goldoni, Vasile Alecsandri, A.P.Cehov, Luigi Pirandello, Thornton Wilder, Friedrich Dürenmatt, Calderon de la Barca és mások müveit vitte színpadra, 25 alkotói díjjal jutalmazták. Legnagyobb jutalma azonban a színész- és rendezőgenerációk tisztelete, akik Valeriu Moisescu úrban a román színmüvészet mesterét látták, egy olyan alkotót, aki más román rendezőegyéniségekkel közösen rendezői iskolát teremtett. Egyetemünk számára a Valeriu Moisescu úrnak adományozott díszdoktori cím gesztusa több, mint "tiszteletgyakorlat". Valódi megtiszteltetés. Dr. SIN Mihai, egyetemi professzor

Bánát vidékének szülöttjeként talán genetikai kódjában megtalálható már az úgynevezett "multikulturalitás", hogy egy divatos kifejezést használjunk az emberi kultúra jelenségei iránti rendkívüli érzékenységre. Az iskola színjátszó körében teszi meg első lépéseit a színház galaxisa felé. Az iskola és a színház a mindenkori meghatározói ennek a színpad iránt elkötelezett életnek. A bukaresti I.L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmmüvészeti Egyetemen végzett rendezői tanulmányai befejezése után elkezdi tanári tevékenységét az Alma Mater keretén belül. A huszadik század második felében, jelentős mértékben hozzájárul a világhírü rendezőiskola hírnevéhez. A nagyszerü pedagógus egyben az ASSITEJ (Gyermek és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Szövetsége) Központ romániai elnöke is, és így a gyermek és ifjúsági színház érdekében is tevékenykedik.

Valahányszor kiejtem Ion Cojar nevét, eszembe jut egy film, amely a nagy humanista, Morus Tamás életéről szól. A címszerepet Paul Scofield játssza, az eredeti címet - A Man for All Seasons - pedig így fordították: Egy ember az örökkévalóságnak. Atolvasva Ion Cojar elképzelhetetlenül gazdag szakmai önéletrajzát, nyugodtan állíthatjuk, hogy egy ilyen, az örökkévalóságnak való emberrel állunk szembe. Olyan ember ő, aki megélte a színházi lét minden évszakát, bebarangolta a Színháznak nevezett bolygó tájait, aki felfedezte és megértette egy olyan mesterség titkait, amely örök, de mégis csak a múlandó pillanatokban létezik. Élete a színpadi világ Odüsszeiája. Merészelte elemezni a színpadi folyamatot, az emberi tevékenységek egyik legtitokzatosabb és talán legszebb folyamatát. Akár egy Vergilius, könnyeden és pontosan vezette be tanítványait a színészmesterség rejtelmeibe: gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket egyaránt, a színházi emberek igazi "örökkévalóságnak" való tanítójaként. [...] Ion Cojar rendezéseinek jelentős visszhangja volt országos és nemzetközi szinten is. Az általa rendezett előadások különböző fesztiválokon és turnékon vettek részt Európában (Olaszország, Németország, Jugoszlávia, Bulgária, Franciaország) és az öreg kontinensen kívül (AEA, Kanada, Japán). Több színmüvészeti főiskolán tartott felkérésre mesterkurzusokat és nagymértékben hozzájárult a román színházi oktatás módszereinek elterjedéséhez és alkalmazásához Liverpooltól New Delhi-ig. Rendezői és pedagógiai tapasztalatait a színházoktatásban nélkülözhetetlen elméleti müvekben és tankönyvekben is megfogalmazta. Ebből, a színháznak ajánlott életből nem hiányozhat a szervezési tevékenység sem. 1990-1997 között, katedrafőnöki minőségében járult hozzá az I.L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmmüvészeti Egyetem Színészet tanszékének korszerüsítéséhez. 1997-2001 között a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója. Vezetése alatt a színház, a közönség és a szakma körében egyaránt értékelt nagyszerü előadásokat hoz létre. Ion Cojar a müvész és tanár, természetesen jelentős kitüntetéseket és díjakat is magáénak tudhat. Gazdag pályafutása során számos kimagasló alkotását jutalmazták díjakkal (A legutolsók, Nem vagyok az Eiffel-torony, Megbocsátás, A másik szoba, Vassza Zseleznova, Egy zsebkendő a Dunán stb.) A színházi szakemberek szakmai közössége UNITER díjjal jutalmazta egész életmüvét, 2001-ben pedig a "Románia Nagykeresztje" kitüntetést veheti át. Ma, a díszdoktori cím adományozásával szeretnénk megköszönni mindazt, amit a román színházért és színmüvészeti oktatásért tett. Mindkettőnek hosszú ideig szüksége lesz még az ő jelenlétére. Szükségünk lesz arra az olthatatlan tudásszomjra, amellyel az alapvető igazságokat keresi, arra a kíváncsiságra, amellyel a valóság és a színház tényei közötti kapcsolatokat figyeli. Mindezt azért, hogy mindig becsületes viszonyt építhessen a színpadi folyamat tárgyával: az EMBERREL. Mester, fogadja köszönetünket! Dr. KOVÁCS Levente, egyetemi professzor

”Nem azoknak köszönhetek legtöbbet, akik dicsértek, hanem azoknak, akik kritizáltak. Ők segítenek igazán a fejlődésben…” vallja szerényen egy interjúban Cristian Pepino, a romániai bábművészet egyik legjelentősebb mai alakja. Született 1950 október 29.-én, Bukarestben. 1973-ban fejezte be rendezői tanulmányait a bukaresti I.L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Intézetben, ahol David Dimiu, David Esrig és Radu Penciulescu voltak a tanárai. A bakói George Bacovia Drámai Színház rendezőjeként kezdi pályafutását (1973 – 1979), majd a Konstancai Bábszínháznál (1979-1986) és a világhírű bukaresti Ţăndărică Színháznál (1986-1998) folytatja. Százhúsznál több előadást rendez és több romániai színházzal is együttműködik. Ezek közé tartoznak : A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Piatra-Neamţ-i Ifjúsági Színház, a Botoşan-i Mihai Eminescu Színház, a bukaresti Nottara Színház, a Bakói Bábszínház, a Temesvári Bábszínház, a Brăila-i Gyerekek Színháza, a Galaci Bábszínház, a marosvásárhelyi Ariel Színház, a Ploieşti-i Gyermek- és Ifjúsági Színház, az Aradi Marionettszínház, a brassói Arlechino Színház, a gyulafehérvári Prichindel Színház. A Nemzeti Rádiószínház és a Román Televízió is játszotta rendezéseit. Egyetemi tanulmányai befejezésének évében került kapcsolatba a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, ahol Pablo Neruda Murieta című szövegét rendezte. Most, 36 év után, egy másik vásárhelyi színpad, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza látja vendégül, rendezőként. Cristian Pepino drámai színpadon is bizonyította mesterségbeli tudását, a színpadi metafora és a színpadi kép mélységei iránti érzékenységét, olyan előadásokkal, mint az Állítsátok meg Arturo Uit ! (Bertold Brecht), Nóra (Henrik Ibsen), Júlia kisasszony (August Strindberg), Jelenetek egy faragatlan fickó életéből (Scene din viaţa unui bădăran, Dumitru Solomon), Operett (Witold Gombrowicz) „Metafora nélkül nincs művészet”- állítja Cristian Pepino, akinek kiválóan művelt választott műfaja a bábszínház, ez a lényegében metaforikus művészeti forma. Hazai és nemzetközi fesztiválokon díjazott fontosabb bábrendezései (több mint 50 hazai és nemzetközi díjazás): - Metamorfózisok, Ovidius nyomán, Konstancai Bábszínház– A Zágrábi Nemzetközi PIF Fesztivál nagydíja, 1981 - Vasile Alecsandri: Sânziana és Pepelea, Galaci Bábszínház, A Zágrábi Nemzetközi PIF Fesztivál nagydíja 1982 - Kőszív , Wilhelm Hauff meséje alapján, Konstancai Bábszínház - Az Öreg Erdő titka (Dino Buzzatti), Ploieşti-i Bábszínház, 1984 - Carlo Gozzi: A szarvaskirály, Konstancai Bábszínház, 1984 - Al.Popescu: Csillagút (Drum de stele),1985 - Kalandok Pirosk,ával, Ţăndărică Színház, 1985 - Hiroshima mosolya, Ţăndărică Színház, 1987 - Szentivánéji álom, Ţăndărică Színház, 1988 - Fehér szerecsen, Ion Creangă meséje alapján, Ţăndărică Színház, 1991 - A madarak tanácskozása, Farid Uddin Attar nyomán, Ţăndărică Színház, 1993 - Vasile Alecsandri: Sânziana és Pepelea, Ţăndărică Színház, 1995; - Play Faust, Ţăndărică Színház, a bukaresti I.L Caragiale Színház- ás Filmművészeti Nemzeti Egyetem bábszakos hallgatóival, 1996 ; - Pinocchio, Ţăndărică Színház, a bukaresti I.L Caragiale Színház- ás Filmművészeti Nemzeti Egyetem bábszakos hallgatóival, 1997 - Maeterlink: A kék madár, Ţăndărică Színház, 1998 - Al. Popescu: Az ezüst párduc, Ploieşti-i Gyerekszínház, 1998 - Carlo Gozzi: A szarvaskirály, Aradi Marionettszínház, 1999 - Candid (felnőtteknek való bábelőadás), Ţăndărică Színház, a legjobb rendezés díja a Prágai Nemzetközi Bábszínházi Fesztiválon, 2008 Cristian Pepino számos adaptáció és dramatizálás szerzője, a bukaresti és marosvásárhelyi felsőfokú bábszínész-képzés kreatív tanára, aki rendkívüli munkabírással és humorérzékkel alkotja fantáziadús, gyermekien komoly és derűs előadásait. Dr. LEAHU Oana, egyetemi docens

Profesorul George Banu s-a născut la 22 iunie 1943, în București. După studii teatrale la Institutul de Artă Teatrală și Cinematografică din București (astăzi: Universitatea de Artă Teatrală și Cinematografică „I.L. Caragiale”) a devenit asistent universitar în cadrul aceleași instituții. În anul 1973, Universitatea din București i-a acordat titlul de doctor, în urma susținerii tezei cu titlul Modele ale comunicării teatrale în secolul XX, sub coordonarea profesorului Ion Toboșaru. În anul 1974, odată cu stabilirea în Franța, și-a început cariera europeană, obținând, în 1978, doctoratul de ciclul III, sub îndrumarea celebrului profesor Bernard Dort; titlul tezei: Orientul şi noul utopic. Brecht, Meyerhold, Eisenstein. Urmarea firească a acestei etape de cercetare s-a concretizat prin susținerea, în 1987, a prestigiosului Doctorat d’Etat, sub coordonarea aceluiași Bernard Dort, doctorat obținut cu mențiunea très bien à l’unanimité; de această dată titlul tezei este Practicile memoriei în arta mizanscenei secolului XX. Urcând gradele didactice, până la cel de professeur première classe, George Banu a susținut, în cadrul Institutului de Studii Teatrale de la Universitatea Paris III-Sorbonne Nouvelle, cursuri de aulă din domeniile esteticii, teoriei și practicii teatrale: Teatrul ca ficțiune litearară, Teatrul à l’italienne și revizuirea spațiului teatral contemporan, Structuri ale vieții teatrale în Franța, Analiza și lectura spectacolului, Montări cehoviene, Brecht și teatrul contemporan, Teatrul în Estul Europei, Teatru și memorie, Teatrul de artă în secolul XX etc. În 1980 semnează, alături de Anne Ubersfeld și Bernard Pien, cea dintâi carte de la momentul instalării sale în Occident. Este vorba de L’espace théâtrale. Recherche dans la mise en scène d`aujourd`hui, pentru ca un an mai târziu să publice două volume care vor deveni de referință: Le costume de théâtre dans la mise en scène contemporaine și Brecht ou le petit contre le grand, cea din urmă răsplătită cu Premiul criticii dramatice pentru cea mai bună carte de teatru a anului.

L A U D A T I O DOMINI GEORGE BANU cu prilejul decernării titlului de Doctor Honoris Causa al Universității de Arte din Târgu-Mureș Stimate Domnule Rector al Universității de Arte, Stimați Membrii ai Senatului, Dragi Colegi și Studenți, Doamnelor și Domnilor, În urma deciziei Senatului Universității de Arte din Târgu-Mureș, avem astăzi privilegiul de a primi în rândul membrilor de onoare ai corpului profesoral pe unul dintre cei mai importanți teoreticieni și critici ai fenomenului teatral din întreaga lume, distins titular al Institutului de Studii Teatrale al Universităţii Paris III, Sorbonne Nouvelle, pe profesorul George Banu (cunoscut în spațiul francofon sub numele Georges Banu). Figurând ca nume de referință în toate scrierile importante dedicate mișcării teatrale europene (și fiind considerat, în același timp, o autoritate în analiza creației scenice din spații culturale dintre cele mai îndepărtate), George Banu și-a câștigat un binemeritat renume. Profesorul George Banu s-a născut la 22 iunie 1943, în București. După studii teatrale la Institutul de Artă Teatrală și Cinematografică din București (astăzi: Universitatea de Artă Teatrală și Cinematografică „I.L. Caragiale”) a devenit asistent universitar în cadrul aceleași instituții. În anul 1973, Universitatea din București i-a acordat titlul de doctor, în urma susținerii tezei cu titlul Modele ale comunicării teatrale în secolul XX, sub coordonarea profesorului Ion Toboșaru. În anul 1974, odată cu stabilirea în Franța, și-a început cariera europeană, obținând, în 1978, doctoratul de ciclul III, sub îndrumarea celebrului profesor Bernard Dort; titlul tezei: Orientul şi noul utopic. Brecht, Meyerhold, Eisenstein. Urmarea firească a acestei etape de cercetare s-a concretizat prin susținerea, în 1987, a prestigiosului Doctorat d’Etat, sub coordonarea aceluiași Bernard Dort, doctorat obținut cu mențiunea très bien à l’unanimité; de această dată titlul tezei este Practicile memoriei în arta mizanscenei secolului XX. Urcând gradele didactice, până la cel de professeur première classe, George Banu a susținut, în cadrul Institutului de Studii Teatrale de la Universitatea Paris III-Sorbonne Nouvelle, cursuri de aulă din domeniile esteticii, teoriei și practicii teatrale: Teatrul ca ficțiune litearară, Teatrul à l’italienne și revizuirea spațiului teatral contemporan, Structuri ale vieții teatrale în Franța, Analiza și lectura spectacolului, Montări cehoviene, Brecht și teatrul contemporan, Teatrul în Estul Europei, Teatru și memorie, Teatrul de artă în secolul XX etc. În 1980 semnează, alături de Anne Ubersfeld și Bernard Pien, cea dintâi carte de la momentul instalării sale în Occident. Este vorba de L’espace théâtrale. Recherche dans la mise en scène d`aujourd`hui, pentru ca un an mai târziu să publice două volume care vor deveni de referință: Le costume de théâtre dans la mise en scène contemporaine și Brecht ou le petit contre le grand, cea din urmă răsplătită cu Premiul criticii dramatice pentru cea mai bună carte de teatru a anului. Desigur, portretul intelectual și cultural al profesorului George Banu este oglindit cu claritate de scrierile sale, de cele aproape douăzeci de cărți pe care le-a publicat ca autor unic în Franța. Multe dintre aceste studii și-au găsit tălmăcirea în numeroase limbi, iar printre acestea, de bună seamă, se regăsesc traducerile românești: Teatrul memoriei, Actorul pe calea fără de urmă, Livada de vișini, teatrul nostru, Peter Brook. Spre teatrul formelor simple, Scena supravegheată. De la Shakespeare la Genet și încă altele. Toate aceste volume sunt impregnate de personalitatea unică a autorului lor, întrucât preocupările profesorului George Banu au mers întotdeauna spre o căutare a surselor (și a resurselor) care fac din teatru o artă excepțională, în sensul pur al cuvântului: spațiul, costumul în teatru, decorul, actorul în ipostaze dintre cele mai inedite (cum este, ca exemplu, cel al spatelui întors spre spectator) etc. scot la lumină valențele estetice și ontologice ale artei scenei. Invoc această remarcă pentru a prezenta, foarte pe scurt, alte câteva teme și idei care domină volumele de studii, analize și eseuri ale profesorului George Banu. Privirea aruncată de critic spre actul scenic și asupra a tot ceea ce înconjoară „casta” teatrului are, parcă, menirea de a deconspira lucruri tăinuite, de a ne face martorii unei sublime trădări – poate singura în măsură să ne dea nouă, spectatorilor, speranța în revirimentul emoțiilor veridice. Undeva, tematizând, autorul se întreba retoric: „Supraveghindu-se mai puțin, spatele nu trișează. Acolo unde expresia feței poate amăgi, spatele spune adevărul. Dar oare, în felul acesta, nu dezvăluie el secrete mult mai adânc îngropate?” (Spatele omului, p. 37). Repetăm, pentru George Banu, teatrul nu-și este suficient sieși, nu este o formă de manifestare a creației care se împlinește în orizontul unei estetici gratuite, ci preia și filtrează tot ceea ce ființa umană acumulează în sine, pentru a reda, mai apoi, prin interpretare, ascunzișurile existenței și pentru a ne face atenți la firele nevăzute care ne leagă de transcendent. Stilul scrierilor lui George Banu este unul de o acuratețe de excepție, cititorul, specialist sau nu în domeniu, fiind cucerit de metaforele pe care criticul le apelează și cu care operează în analiza fenomenului teatral. Deschidem la întâmplare volumul Uitarea, pentru a ne bucura spiritul cu un discurs ce aparține, parcă, unui filosof copleșit de adevărurile pe care le dislocă: „Uitarea este unoeri tămăduirea după care tânjim și de care nu are parte nici iubitul părăsit, nici ființa rănită. «Cum să uităm?» – apel pe care orice îndemn exasperat îl face și mai intens” (p. 30). În cel mai curat sens al cuvântului, teatrul reprezintă, pentru profesorul și criticul pe care îl omagiem astăzi, o formă de asumare a destinului și asta în măsura în care arta spre care și-a îndreptat atenția nu este un „ceva” care i-a umplut și îi umple viața, ci un dat care i-o condiționează. Uneori, ca în cazul studiului masiv dedicat lui Peter Brook, din Les Voies de la création théâtrale (vol. XIII, ed. CNRS), demersul este cartezian, formulările stilistice superioare sunt însoțite de o analiză „anatomică” a spectacolelor, interpretarea, în întregul ei, fiind consolidată prin date tehnice reperabile doar printr-o analiză pe secvențe cronotopice scurte. Erudiția de care se bucură a constituit întotdeauna, pentru George Banu, un instrument util în translatarea studiului actului teatral (teoretic, dramaturgic, mizanscenic etc), în deschiderea unor arii artistice învecinate și a unor forme ale creației de care scena a profitat din plin, câștigând, practic, printr-un paradoxal gest sincretic, însemnele propriei specificități. Cărțile sale fac un tur de forță prin teatrul european, iar regizorii și creațiile de care s-a interesat și prin care și-a formulat întrebări și răspunsuri teoretice au marcat momente ale creației scenice de o însemnătate vitală: Artaud, Brecht, Meyerhold, Kantor, Brook, Strehler sunt doar câteva nume dintr-o galerie de personalități care reprezintă pilonii spectacolului de teatru ai veacului XX. Dar George Banu nu este doar un important profesor și teoretician, activitatea sa însemnând, în egală măsură, participarea activă la evenimentul scenic, la organizarea vieții artistice, la proiecte editoriale, asupra cărora și-a pus, nu o dată, o binevenită amprentă, făcând din arta teatrului un mijloc de pătrundere spre straturile ascunse ale culturii și, de aici, de deslușire a unor fațete inedite ale travaliului creator. Dacă e să apelăm un cuvânt care să-l definească pe cel a cărui viață se confundă cu viața teatrului, în plenitudinea sa, atunci acesta este „generozitate”, în sensul în care tot ceea ce a întreprins s-a consumat în virtutea unui „împreună cu” sau a unui „alături”; și cum ar putea fi altfel, dacă ne gândim doar la cele aproape 30 de volume colective pe care le-a coordonat, sub egida unor edituri faimoase, punând într-un „areal” al profunzimii studii și cercetări monografice și tematice. Aş aminti aici doar cîteva: Brook (Les voies de la création théâtrales, vol. XIII, éd. du CNRS, 1985), Opéra, théâtre, une mémoire imaginaire (Cahier de l’Herne / Colloque de Cerisy, 1989), Tadeusz Kantor, l’artiste à la fin du XX-ème siècle (Actes Sud, 1990), Ryszard Cieslak, acteur-emblème des années soixante (Actes Sud, 1991), Le théâtre testamentaire (nr. 38 Alternatives théâtrales), Les répétitions. Un siècle de mise en scène. De Stanislavski à Bob Wilson (Alternatives théâtrales, nr. 52-54, 1997 / Académie Expérimentale des Théâtres), La tragédie grecque, défi de la scène contemporaine (Eudes théâtrales), Les Cités du théâtre d’art de Stanislavski à Strehler (Ed. Théâtrales / Académie expérimentale des Théâtres, 2000), Repetițiile și teatrul reînnoit (Ed. Nemira, 2009) etc. Participarea lui George Banu la proiecte internaționale a însemnat adeseori un gest de curaj. Și asta întrucât în cei 11 ani cât a fost director artistic al Academiei Experimentale a Teatrelor, între 1994-2001, s-a implicat și i-a atras pe cei din jurul său (mai întotdeauna personalități de prim rang ai vieții teatrale din întreaga lume) spre proiecte de mare anvergură, demarând și făcând posibile cercetări spre spații abia explorate. Între studiile și cărțile publicate, inițiativele de cercetare artistică, de sondare a vieții teatrale se poate zări un fir unificator, teme, motive, topoi strângând într-un același loc obsesii cu irizări ale unui destin intelectual de excepție. Să ne gândim doar la momoria teatrului, motiv exemplar și persistent în căutările sale, recuperat printr-un joc à l’envers, în volumul Uitarea și în spectacolul omonim, pus în scenă de Mihai Măniuțiu la Teatrul Național din Cluj, în 2001. Este ceea ce și conferă teatrului statutul de l’entre deux, subtilă mișcare de fugă a artei spre orizonturi inexplicabile, încărcate însă, întotdeauna, cu vitalitatea ființei ființătoare, pentru a-l parafraza pe Heidegger. Or, toate incursiunile teoretice au ceva din plăcerea „lecturii” spectacolului, parcurgerea textelor lui George Banu fiind însoțite de acel ceva care conferă cititorului șansa participării la evenimentul unic al întâlnirii cuvântului cu gestul revelator. Punctul din care este privit spectacolul aparține spectatorului ingenuu, spectatorului care se dorește derobat, în clipa pătrunderii în sala de spectacol, de toate cunoștințele arbitrare, apriorice, convenționale, deformatoare. De aceea, momentul reprezentației este unul al meditației autentice, inaugurate de evenimentul scenic, de gestul actorului, de costumul de teatru sau de zgomotul sălii. Recunoașterea internațională a profesorului, cărturarului și criticului de teatru George Banu este una evidentă. Și asta pentru că, dincolo de numeroasele premii și distincții pe care le-a primit – Premiul UNESCO, Premiile UNITER, Ordinul de Cavaler al Artelor și Literelor ș.a.m.d. – alegerea sa, vreme de trei mandate consecutive, ca președinte al Asociației Internaționale a Criticilor de Teatru (1994-2001) reprezintă semnul aprecierii și recunoașterii de care se bucură în rândul condeierilor din domeniul artei teatrului. Prin ceremonia de azi, de primire a profesorului George Banu în rândul membrilor de onoare ai corpului profesoral al Universității de Arte din Târgu-Mureș, ne exprimăm recunoștința pentru prodigioasa sa activitate teatrală, teoretică și practică, precum și gratitudinea pentru purtarea stindardului culturii și învățământului românesc în lume. Prof. univ. dr. Sorin Crișan Facultatea de Teatru Universitatea de Arte Târgu-Mureș Târgu-Mureș, 27 mai 2010

Almási István kolozsvári születésű népzenekutató fél évszázados tevékenysége során 130 erdélyi helységben mintegy 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött, s körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnetofonszalagról. Főleg azokon a tájakon folytatott kutatásokat, amelyeknek népzenéje korábban egyáltalán nem, vagy alig volt ismert, így például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Kis-Küküllő—Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Tudományos vizsgálódásai főként a népi dallamok osztályozási, rendszerezési és tipológiai kérdéseire, az etnikai kölcsönhatásokra, a népdalgyűjtés módszertani problémáira és az erdélyi népzenekutatás történetére irányultak. Számos kötete jelent meg különböző kiadónál, jelentős számú tanulmány, cikk és recenzió szerzője, népzenetudományi, zenetörténeti és egyházzenei előadásokat tartott Romániában és külföldön. A „zenetudományok doktora” címet Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti szakasza című disszertációjával szerezte meg. Zenetudományi munkássága elismeréseképpen a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki. 2007-ben Budapesten a Magyar Művészetért Díj Kuratóriuma Kodály Zoltán-emlékdíjat adományozott neki, a Magyar Tudományos Akadémia - Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága pedig 2009-ben Arany János Éremmel jutalmazta. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjajaként, a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli tagjaként, a Magyar Néprajzi Társaság levelező tagjaként tevékenykedik ma is a népzenekutatásban és az oktatásban. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zenetanári szaka mindig is megtisztelőnek érezte, hogy Almási István elválalta a magyar folklór oktatását fakultásunkon. A népzene felé fordulás a mai európai kultúra egyik fő jellemvonása. Olyan szellemi erő, amely sajátos vonásokat kölcsönöz az azonos nemzeti kultúrákhoz tartozóknak. A XIX. századi megkésett kultúrájú közép-kelet-észak-európai népek fő ihletforrása volt a művészetek területén, és tulajdonképpen az önálló kulturális profil kialakítása volt a tét. A nagy nyugati kultúrák már régen túl voltak saját népük zenéjének műzenébe való asszimilálásával, a fent említett régió többszáz éves késését a népi művészetek felé való fokozott odafigyeléssel próbálta kiegyensúlyozni. A magyar zenében a folyamat még további késésben volt, hiszen a nagyjelentőségű nemzeti opera Erkel-korszaka még mindig nem fedezte fel az autentikus népzenét, és csak sajnálni tudjuk, hogy Liszt a maga monumentális tehetségével csak másod- vagy harmadkézből kapott anyagot értékesített. Az áttörés Bartók és Kodály megjelenésével következett be. Ehhez a két nagy névhez kapcsolódik az a vonal, amelyet Jagamas János és Almási István közvetítésével, ma a Marosvásárhelyi Zeneművészeti kar élvezhet. Meg kell említenünk Jagamas professzor nevét, aki legtudósabb képviselője és propagálója volt a Bartók-Kodály-féle népzenei kutatatás eredményinek, és aki, mint Almási István tanára, átadta azt a fanatikus ügyszeretetet, amellyel a Tanár úr egy életen keresztül áldozott a magyar népzenének. A II. világháború után létesített Magyar Művészeti Intézet felszámolását követően a népzene oktatása egyre nagyobb decrescendót írt le, a 80-as évek végén már egyáltalán nem szerepelt a zeneakadémiák tantervében mint önálló tantárgy. Jagamas professzor és Almási tanár úr az első vonalban voltak, közvetlen kereszttűz alatt, majd Jagamas professzor halála után Almási István lett a népzenetudomány fóruma, aki szerénysége és elvonultsága ellenére felbecsülhetetlen értékű példát mutatott fel az újabb generációnak. Még a 89-es fordulat után, az oktatási törvény világos előírásai ellenére sem vált hivatalos tantárggyá a romániai magyar népzene oktatása. Azok a zeneakadémiák, amelyekben a nemzetiségi jelenlét jóval meghaladta a törvényben előírt százalékot, az egyetemi autonómiára való hivatkozással, mégsem vezették be ezt a tantárgyat. Almási tanár úr a kolozsvári Folklórintézetben magányos harcosként képviselte az ügyet, és legfőbb ideje volt, hogy tudását mint tanár átadja a fiatalabb nemzedéknek. Ügyszeretetére jellemző, hogy nyugdíjas létére is vállalta azoknak az utazásoknak a fáradalmait, amelyek árán hetenként látogatott el hozzánk. És itt kötelességünk megemlíteni, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Rektorátusa a legmesszebbmenő módon támogatta az ügyet és a legvégsőkig lehetővé tette, hogy az új diákgeneráció is hallgathassa óráit. Előadási stílusa, és a dolog fontosságának pózmentes, de szuggesztív képviselete által nagy népszerűségnek örvendett a diákok körében, bár igényessége és módszerei gyakran próbára tették az egyes évfolyamok képességeit. Felfedezték, hogy a népzenei kultúra kissebbségi helyzetben ugyanolyan megtartó erő lehet, mint a nyelv vagy a vallás, és ez a tudat sokszor feljavította eredményeiket. Az a tény, hogy szakunk indulásakor már szerepet vállalt nálunk, érezhetően megnövelte a Marosvásárhelyi Zenetanárképző vonzerejét. Sokszor fordult elő, hogy az előírt tanítási perióduson túl, a diákok igényelték volna az e tárgyban való mélyebbre hatolást. Akik majd folytatják az ő munkáját, nyilván minden erejükkel az ő színvonalához igyekeznek majd felzárkózni. Almási tanár úr egy igehirdető tudós, de tőle ugyanazt tanultuk meg mint Bartóktól: hogy a magyar népzene szép, de minden nép zenéje szép. Tisztesség nekünk, hogy a Tanár úr elfogadja tőlünk a díszdoktori címet, és visszavárjuk őt, legalábbis demonstratív kurzusokra vagy szakmájához kötött eseményekre. Sok egészséget kívánunk, Tanár úr! Dr. Elekes Márta-Adrienne muzikológus, tanszékvezető Elhangzott 2010 április 27-én, amikor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nemcsak pályafutása előtti meghajlásként, hanem a Zeneművészeti Kar elindításában nyújtott segítségért, valamint több évfolyam hallgatóinak a magyar népzene világába való beavatásáért, köszönetként Almási Istvánnak Doctor Honoris Causa címet adományozott.

În anul 1984 a reprezentat România la Seminarul Internațional al Tinerilor Critici, organizat de Asociația Internațională a Criticilor de Teatru, la Edinburgh, Marea Britanie. În 1987 a întreprins o călătorie de studii la Londra, Stratford, la invitația British Council, iar în 1998 a beneficiat de o călătorie de documentare la Centrul Artă-Universitate-Cultură al Universității din Dijon, în cadrul Programului Cortex. Director al Departamentului Studii teatrale, Conducător ştiinţific de doctorat la Universitatea Naţională de Artă Teatrală şi Cinematografică „I. L. Caragiale“ din Bucureşti, prof. Ludmila Patlanjoglu a devenit membru în Comitetul Executiv al Asociaţiei Internaţionale a Criticilor de Teatru – A.I.C.T / I.A.T.C. (2001-2008). Între 1999-2008, a fost preşedinte al A.I.C.T – Secţia Română. Totodată, este membru în Bordul Revistei „Critical Stages” al Asociaţiei Internaţionale a Criticilor de Teatru. Membru UNITER şi membru de onoare în biroul de conducere al A.I.C.T – Secţia Română. Critic de teatru, colaborator la importante publicaţii (reviste, cotidiene) din România (România literară, Secolul 20, Teatrul AZI, Scena, Contrapunct, aLtitudini, Adevărul, Adevărul literar şi artistic, România liberă, Cotidianul, Jurnalul naţional, Ziua). Colaborator radio şi TV pentru emisiuni de profil. Realizator al telerecitalurilor „Elvira Godeanu” şi „George Constantin”. Membră în jurii, organizator şi moderator a numeroase workshop-uri, colocvii, seminarii, dezbateri desfăşurate în cadrul festivalurilor naţionale şi internaţionale de teatru găzduite de România. Director al Festivalului Naţional de Teatru „I. L. Caragiale“ (ediţiile 2002, 2003) şi director al Congresului Mondial al Criticilor de Teatru, organizat la Bucureşti, noiembrie 2003. Iniţiator al Proiectului „Thalia – Premiul Criticii Mondiale“ acordat de A.I.C.T unor mari oameni de teatru din lume (trofeul realizat de scenograful Dragoş Buhagiar). Autoare a volumelor: „La vie en rose cu Clody Bertola“ – Ed. Humanitas (Premiul Criticii 1997); „Regele Scamator Ştefan Iordache“ Ed. Nemira (Premiul UNITER 2004). Invitată la congresele mondiale ale A.I.C.T. şi la numerose reuniuni teatrale internaţionale: Avignon, Edinburgh, Londra, Paris, Chicago, Budapesta, Helsinki, Cairo, Montreal, Milano, Torino, Seul, Salonic, Sankt Petersburg, Wroclaw, Stockholm, Cracovia, Taormina, Bruxelles, Budapesta, Cairo, Varşovia. Profesor Ludmila Patlanjoglu este distinsă în 2004 cu Ordinul „Meritul Cultural în Grad de Cavaler“ („Pentru activitatea pusă în slujba promovării artei şi culturii româneşti peste hotare”), acordat de Preşedinţia României și cu Premiul pentru întreaga activitate în cadrul Galei UNITER (2010).

L A U D A T I O de Doctor Honoris Causa al Universității de Arte din Târgu-Mureș Stimați Membrii ai Senatului, Dragi Colegi și Studenți, Doamnelor și Domnilor, În urma deciziei Senatului Universității de Arte din Târgu-Mureș, avem astăzi privilegiul de a primi în rândul membrilor de onoare ai corpului profesoral pe dr. Ludmila Patlanjoglu, unul dintre profesorii și criticii de teatru din România care și-a câștigat un renume atât în mediile academice, cât și în cele ale creatorilor. Prof. Ludmila Patlanjoglu s-a născut la București și a absolvit Institutul de Artă Teatrală și Cinematografică „I.L. Caragiale”, Secția Teatrologie-Filmologie. În anul 1984 a reprezentat România la Seminarul Internațional al Tinerilor Critici, organizat de Asociația Internațională a Criticilor de Teatru, la Edinburgh, Marea Britanie. În 1987 a întreprins o călătorie de studii la Londra, Stratford, la invitația British Council, iar în 1998 a beneficiat de o călătorie de documentare la Centrul Artă-Universitate-Cultură al Universității din Dijon, în cadrul Programului Cortex. Director al Departamentului Studii teatrale, Conducător ştiinţific de doctorat la Universitatea Naţională de Artă Teatrală şi Cinematografică „I. L. Caragiale“ din Bucureşti, prof. Ludmila Patlanjoglu a devenit membru în Comitetul Executiv al Asociaţiei Internaţionale a Criticilor de Teatru – A.I.C.T / I.A.T.C. (2001-2008). Între 1999-2008, a fost preşedinte al A.I.C.T – Secţia Română. Totodată, este membru în Bordul Revistei „Critical Stages” al Asociaţiei Internaţionale a Criticilor de Teatru. Membru UNITER şi membru de onoare în biroul de conducere al A.I.C.T – Secţia Română. Critic de teatru, colaborator la importante publicaţii (reviste, cotidiene) din România (România literară, Secolul 20, Teatrul AZI, Scena, Contrapunct, aLtitudini, Adevărul, Adevărul literar şi artistic, România liberă, Cotidianul, Jurnalul naţional, Ziua). Colaborator radio şi TV pentru emisiuni de profil. Realizator al telerecitalurilor „Elvira Godeanu” şi „George Constantin”. Membră în jurii, organizator şi moderator a numeroase workshop-uri, colocvii, seminarii, dezbateri desfăşurate în cadrul festivalurilor naţionale şi internaţionale de teatru găzduite de România. Director al Festivalului Naţional de Teatru „I. L. Caragiale“ (ediţiile 2002, 2003) şi director al Congresului Mondial al Criticilor de Teatru, organizat la Bucureşti, noiembrie 2003. Iniţiator al Proiectului „Thalia – Premiul Criticii Mondiale“ acordat de A.I.C.T unor mari oameni de teatru din lume (trofeul realizat de scenograful Dragoş Buhagiar). Autoare a volumelor: „La vie en rose cu Clody Bertola“ – Ed. Humanitas (Premiul Criticii 1997); „Regele Scamator Ştefan Iordache“ Ed. Nemira (Premiul UNITER 2004). Invitată la congresele mondiale ale A.I.C.T. şi la numerose reuniuni teatrale internaţionale: Avignon, Edinburgh, Londra, Paris, Chicago, Budapesta, Helsinki, Cairo, Montreal, Milano, Torino, Seul, Salonic, Sankt Petersburg, Wroclaw, Stockholm, Cracovia, Taormina, Bruxelles, Budapesta, Cairo, Varşovia. Profesor Ludmila Patlanjoglu este distinsă în 2004 cu Ordinul „Meritul Cultural în Grad de Cavaler“ („Pentru activitatea pusă în slujba promovării artei şi culturii româneşti peste hotare”), acordat de Preşedinţia României și cu Premiul pentru întreaga activitate în cadrul Galei UNITER (2010). Cărțile și studiile publicate de prof. Ludmila Patlanjoglu sunt marcate de suplețe intelectuală, de rafinament și probitate. Adeptă a documentarismului, a transformat critica teatrală într-un loc al acurateței și limpidității informație. Interviurile pe care le-a realizat (iar primele care ne vin în minte sunt cele realizate cu Ștefan Iordache) sunt astfel conduse încât să scoată din textura cotidianului substanța vieții. În fapt, interviurile domniei sale se constituie ca dialoguri conduse cu iubire și cu conștiința prezenței transcendentului în noi și în tot ceea ce ne înconjoară. Poate că una dintre cele mai importante creații ale doameni prof. Ludmila Patlanjoglu este creația „nevăzută”, cea constituită dintr-un număr mare de critici și istorici de teatru, teatrologi, oameni de cultură pe care i-a format și mentorat în ultimele două decenii. Și, vă pot spune în deplină cunoștință de cauză, numărul celor care îi sunt datori – în cel mai bun înțeles al cuvântului – este mare. Deveniți nume cu rezonanță în critica teatrală, cercetători și cadre didactice, manageri de instituții ș.a.m.d., aceștia duc cu ei amprenta matricei formatoare a prof. Ludmila Patlanjoglu. Recunoașterea națională și internațională de care se bucură prof. Ludmila Patlanjoglu, purtarea stindardului teatrului românesc pe toate meridianele reprezintă motivele care ne-au adus astăzi în cadrul acestei festivități solemne a Universității de Arte de acordare a titlului de doctor honoris causa. Doamnă Profesor, vă mulțumim pentru tot ceea ce faceți pentru cultura și teatrul românesc și vă spunem bine ați venit în rândurile comunității academice a Universității de Arte din Târgu-Mureș. Târgu-Mureș, 20 aprilie 2012 RECTOR Prof. univ. dr. Sorin CRIȘAN